Évközi 29. vasárnap

Mt 22, 15-21

Abban az időben a farizeusok félrevonultak és megtanácsolták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem? De Jézus felismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt! Aztán megkérdezte tőlük: Kinek a képe és a felirata ez? Azok azt felelték: A császáré. Erre ő így szólt hozzájuk: Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené! Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.

Mit kísértetek képmutatók?

Adott-e Jézus konkrét politikai tanítást követőinek? Ezt a kérdést kell feltennünk ezen perikópa kapcsán. Nem véletlen, hogy ennek a szakasznak a kulcs mondata „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené” elhíresült, mint a keresztényeknek a fennálló politikai rendhez való alkalmazkodásának hivatkozási szövege. Akik ezt a politikai alkalmazkodás alapszövegeként értelmezik, azok alaposan félreértik Jézus szándékát és megfeledkeznek arról, hogy aki ezt mondta, politikai perben halt meg, mint a „zsidók királya”.

Mint annyiszor itt is feszültség van Jézus szavainak egyszerű értelmezése és szándékolt mondanivalója között. Itt is azonnal felismerhetjük azt a motívumot, ami miatt a keresztények ezt a vitát oly pontosan rögzítették, hiszen az eredménye számukra tartalmazott eligazítást.

Krisztus prófétai tanító volt, ami azt jelentette, véleménye volt a politikáról is és nem politikamentes és világtól idegen elméleti vallási tanítást adott. Tanítása mozgósította az embereket, sőt mozgósította az ellenségeit is. Nem véletlenül kísérték végig nyilvános működését a kezdetektől a nép más vallási vezetőinek állandó provokatív kérdései. A farizeusok és írástudók, a nép vénei, és itt ebben a beszélgetésben, az összes eddigiek együtt teszik fel a provokatív kérdést a Heródes család hatalmát pártoló, alapvetően Róma-barát vezetőkkel.

A kérdés szabad-e, vagy nem szabad adót fizetni a császárnak? A keresztényeknek ez a kérdés így fordítható le, szabad-e vagy nem szabad elismerni egy politikai hatalmat, esetleg együttműködni vele? Szabad-e részt venni politikai mozgalmakban? A magán szférába tartozik-e a vallás, vagy társadalmi mozgalomnak is tekinthetjük? Ezek a mai kérdésekre adott válaszok mind attól függenek, hogyan értelmezzük Jézus válaszát.

Jézus válasza elsősorban az álnok csapdát leplezi le. Amikor azt kéri, mutassatok egy adópénzt, a kérdezők megfeledkeznek arról, hogy nekik ezt nem szabadna birtokolniuk. A szélsőséges zsidó vallási nézetek szerint ugyanis, már a római pénz birtoklása is bálványimádást jelentett. Az, akinek a pénzét birtokoljuk, ezen keresztül elismerteti hatalmát velünk. Ez sajnos most is igaz. A pénzen keresztül hatalmat gyakorló politikai fensőbbséghez vagyunk kötve. Ha elutasítanánk a birtoklását, kivonnánk magunkat ebből a körből. Ha nem használnánk pénzt, nem lenne felettünk hatalma az adó hatóságnak, a különböző szolgáltatóknak, azoknak akik árúikat nekünk eladják, vagy szolgáltatásaikat ránk kényszerítik. Csakhogy, akkor minden szükségletünkről magunknak kellene gondolkodni, az utolsó varrótűtől a fűtőanyagig és a ruháig.

Krisztus azonban nem ismerte el a császár mindenre kiterjedő hatalmát. Sőt a keresztények sem ismerték el soha a totális politikai szabályozás jogosságát. Mindig is védték a lelkiismereti szabadságot, és azt, az egyháznak joga van a saját világképével közösséget teremteni. Az egyház mindig is feszültségben volt mindenféle állammal. Az isten országát megvalósítani akaró ember, nem tud belenyugodni abba, hogy pillanatnyi választási vagy irányítási problémák miatt adjunk fel alapvető igazságos és jogos elképzeléseket. Jézus által hirdetett egyenlőség nem megalkuvást jelentett és a szolidaritás vállalását a gonoszokkal és bűnözőkkel, hanem minden gonoszságnak és bűnözésnek a kizárását jelentette.

A keresztények és az egyház kapcsolata a politikai hatalommal éppen ezért mindig törékeny, de a realitások figyelembe vételével nem alkalmazkodás mentes. De egyben azt is jelenti, hogy sem Jézus, sem a keresztény egyház, nem fogad el egyetlen politikai rendszert sem teljesen és véglegesen. Lelkiismereti kötelességünk alól nem menthet fel senki, az Istennel szembeni kötelességünket nem helyettesíthetjük az állami alkalmazottak lojalitásával. Jézus prófétai szemléletét nem válthatjuk fel az összkomfortos alkalmazkodással.

Dr. Benyik György

Szeged 6720 Dóm tér 6.