Nagyböjti elmélkedés

A megbocsátó, a szerető szív
Krisztus, a lélek ismeretlen mélyeinek egyetlen pszichológusa azt mondja: „Ahol ketten
vagy hárman együtt vannak az én nevemben, én velük vagyok…” (Mt 18, 20). Gyónni
küld, bűnvallomást kíván, másik emberlélekhez utasít, aki fejünkre tegye Isten
megbocsátó kezét. Szent Pálnak a megtérés félelmetes pillanatában nem azt mondja:
„vándorolj egyedül”, hanem elküldi Ananiáshoz: „ott majd megmondják neked, mit
kell tenned”.
Emberlelkeket választ akarata irányító tengelyéül, emberszíveket használ tetteinek
lépcsőjéül, mert tudja, hogy ember embert tud szeretni, ember embert tud követni, és
valami fölséges mennyei pedagógiával más emberlelkekben mutatja meg a mi útjainkat.
Ennek a természetfölötti, isteni neveléstudománynak legsugárzóbb tette az inkarnáció.
Az ember nem élhetett meg a testbe öltözött Isten nélkül. Kellett, hogy a Végtelennek
emberarca, szerető tekintete, igés ajka legyen, és kellett, hogy a mennyei Szeretet
emberszívben lüktessen végig egy földi életet. Ah, ez, ez mindennek a beteljesedése! Ez
minden szomjazásunk kielégítése, ez a valóságos Isten-corpus, olyan, mint mi vagyunk,
és sugárzó homloka, imádságos emberhangja van, áldó keze és leboruló térde van,
édesanyja szőttesében jár közöttünk, és szentséges lábának körvonalát útjaink porába
nyomja. És szíve van, igazi véres emberszíve, hogy legyen nekünk egy biztos, ragyogó
Isten-kapunk, ahonnan egy ölelésnyire sincs a Végtelen. Megtudjuk-e valaha, mi ez a
Szív nekünk? „Hiszünk a szeretetben” — mondja Szent János. Szeretném hozzáfűzni:
„Adósai vagyunk a szeretetnek”. Mind adósai vagyunk a nagy, végtelen Szeretetnek, s
amint ezt sorra megéljük forró emberszívekben, érezzük, hogy szelíden lejtő lépcsőkön
járunk az Isten-szív sugárzó magaslatai felé. Igen, vannak édes, közelálló emberszívek,
testvérek, szülők, hitvestársak, jó barátok; de az Isten-szív lelkemet áhítatos hallgatásba
meríti, és hálám, örömöm, hódolatom szótlan imába öltözik. Én fényességes napom! Én
boldogságom, legmélyebb örömöm, irányító, tündöklő sugárkévém. Minden szeretet
egyfelé néz, mint ahogy minden iránytű egy hatalmas meridiánnak erőfolyamát
szolgálja. Amely szív nem mutat Istenre, annak csak csúfneve a szeretet, mert „szeretet
az Isten, és aki szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne” (1Jn 4,16).
(Prohászka: ÖM, 7:7; 266)

Van akit a bűne…
Az evangélium sosem bőbeszédű, de ez az elbeszélés már-már balladai jellegű. A mózesi
törvény úgy rendelkezett, hogy ha egy asszonyt házasságtörésen érnek, kövezzék
halálra. Jézus korában azonban ezt a törvényt nem lehetett végrehajtani, mert az
izraeliták a rómaiak jóváhagyása nélkül nem hozhattak halálos ítéletet.
Most Jézus elé visznek egy olyan asszonyt, akit valóban rajtakaptak azon, hogy
megcsalja az urát. De a tömeg irányítói nem az igazságra kíváncsiak, az asszony bűne és
szégyene sem érdekli őket igazán. Ők Jézust akarják elveszíteni. Ha azt mondja:
kövezzétek meg, följelentik. Ha azt mondja: bocsássátok el, elhíresztelik róla, hogy
megalkuvó.
Jézus az asszonyra, majd vádlóira néz. „Aki közületek bűn nélkül való…” Egyszerre
csönd támad, súlyos másodpercek telnek el. Aztán ritkulni kezd a vádaskodók csoportja.
Végül Jézus — a szájtátók tágasabb gyűrűjében — egyedül marad az asszonnyal. „Senki
sem ítélt el téged?” „Senki, Uram.” „Én sem ítéllek el, menj, és többet ne vétkezzél.”
Ez a történet valójában nem a házasságtörő asszonyról szól, hanem Jézusról. Hogyan
tud csöndet teremteni, hogy tudja a lelkiismeretet megszólaltatni ellenségeiben is,
azokban is, akik előtt semmi sem szent, egy ember vétke és szégyene sem. S arról, hogy
nem ítélni jött, hanem megbocsátani s a bocsánattal erőt adni a jóra.
De az elbeszélések egy kritikus pillanatában mégiscsak az asszony kerül figyelmünk
középpontjába. Aztán pedig az ő szemével pillantunk Jézusra, az ő fülével figyelünk
Jézus szavára. Az evangélium semmit sem mond arról, mi sodorta bűnbe ezt az
asszonyt. Szenvedély, szokás, talán keserűség. Azt sem tudhatjuk, mit érzett, amikor
fölfedezték, s titokban elkövetett cselekedete az utcára került. Érzett-e szégyent vagy
éppen bűnbánatot? Talán nem volt benne más, mint keserű fölháborodás, hiszen
ugyanakkor azt is látnia kellett, hogy itt senki sem ővele törődik. S akkor egyszerre
váratlan fordulatot vettek az események. Egyedül maradt Jézussal, és Jézus
megszólította őt. Az asszony is most szólal meg először. Két szava van, de az egyikkel
Uramnak nevezi Jézust. S ez nagyon sokat elárul. Jézus nemcsak a tőrvetők
lelkiismeretét indította meg. Ez az asszony, aki eddig néma és kiszolgáltatott szereplője
volt az eseményeknek, most elismeréssel, bizalommal, áhítattal figyel rá. Azzal, hogy
Uramnak nevezi Jézust, hitvallást tesz, és Jézus kezébe teszi le sorsát. Ez már
bűnvallomás, sőt bűnbánat is. Erre hangzik föl Jézus felelete. Jézus nem hagyja jóvá s
nem mentegeti azt, amit az asszony elkövetett. Nem azért jött, hogy jóváhagyja, hanem
azért, hogy „elvegye” a világ bűneit. Most „elveszi” az asszonyét is. „Menj, és többé ne
vétkezzél.” Most már lesz erőd ahhoz, hogy ne vétkezz. Nem oda állítalak vissza, ahol
akkor voltál, amikor még bűnbe nem estél. Bukásod szégyenéből kiemelkedve több vagy,
mint voltál azelőtt. Épp a hiteddel, azzal, hogy találkoztál velem és bennem Isten
kegyelmével, amely nem cinkosa, de nem is puszta ellenfele a rossznak.
Van, akit vaksága, csonkasága vezet Jézus elé, van, akit fiának-lányának betegsége,
halála. Ezt az asszonyt a bűne juttatta oda, hogy Jézussal találkozott. Nem a bűne miatt
érzett bánat, hanem egyszerűen az a tény, hogy vétkezett. Nyilván nem egyetemes
törvény ez, s ha azt kérdezik, „maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem bővebben
kiáradjon?”, Szent Pállal kell felelnünk; „Szó sincs róla!” (Róm 6,1-2) De nem szabad
felednünk: Isten a bűnt is úttá teheti, amely hozzá vezet. (Jelenits: Betű és lélek, 104)

forrás: nagyböjti lista (2000)