Te miben hiszel? – nagypénteki gondolatok

„Amikor az Emberfia eljön, vajon talál-e még hitet a földön?” tette fel a kérdést
Jézus közel 2000 évvel ezelőtt. És ma, amikor annyiféle ezoterikus áramlat lepi
el az életünket, mi vajon miben hiszünk igazán?

Évezredeken át a földlakók életét mélyen áthatotta a vallásos hit. Hitték, hogy a
halál egy új születés, amikor isteneik színe elé kerülnek, amikor lelkük leveti a
test börtönét, és megítélik tetteiket aszerint, hogy igazak voltak vagy hamisak.
Elemi fontosságú volt az igazmondás, a becsület és az önfeláldozás.
Évszázadokon át az igazi „sztárok” a varázslók, próféták és szentek voltak, akik
mutatták a helyes utat, reményt és erőt adtak, gyógyítottak.

Nagyszüleink generációja számára természetes volt, hogy az újszülötteket
megkereszteltetik. A tisztaság volt egy nő legnagyobb kincse, a férfié pedig a
lovagiasság. Templomban fogadott örök hűséget egymásnak a férfi és a nő, Isten
áldását és segítségét kérve arra a fogadalomra, hogy szövetségük a halálukig
tartson, és együtt maradjanak „jóban, rosszban”… A tisztességes öregkor
becsben volt tartva, és fel lehetett készülni arra a várva várt Nagy Találkozásra,
mely a halál után várt rájuk.

2 generáció telt el. Mi már nem maradunk együtt jóban-rosszban. Nem áldozzuk
fel magunkat, számunkra nem jelent áldott próbatételt a szenvedés, hanem
balekságot.
Gyermekeink a TV és a számítógépek előtt ülnek, kamaszaink bulikban
kísérleteznek első cigarettájukkal, amibe talán már füvet is sodornak.
Tizenévesen megtapasztaljuk, milyen úgy szeretkezni, ahogy a felnőttek teszik,
akik szabadon szerethetik egymást. És persze a legfontosabb az, hogy nehogy
teherbe essünk, ezért feltérképezzük a fogamzásgátlás csínját-bínját, és ha nem
volt szerencsénk, hát megoldja az abortusz, hogy ne váljunk egyedülálló, túl
fiatal anyákká. Bár már ez sem baj, hiszen oly tömeges méreteket öltött a
szerelmét, feleségét, gyermekét nem ismerő, elhagyó férfiak száma, hogy
természetessé vált a társadalom számára. Már összeházasodnunk sem kell.
Minek a fentről jövő áldás, minek a papír, minek a holtomiglan-holtodiglan?

Nem hiszünk már benne… Hát miben hiszünk ma? A sztárokban? A
politikusokban? A boszorkánymesterekben?

Az iparosodás és az ateizmus után most új van születőben. Többé-kevésbé
valamennyien elmorfondírozunk Krisztus vagy Buddha tanításain, könyveket
olvasunk angyali tanításokról, az asztrológia személyiség-meghatározásairól,
nehezebb időszakainkban el-ellátogatunk egy jósnőhöz, kineziológushoz, vagy
belemerülünk az agykontroll tudatosságába. Mi a titok?
Belénk van ágyazódva a misztika, van erre egy hely a lelkünkben? És
egyáltalán, miért fontos a hit? És akkor miért tűnik el?

Az biztos, hogy a sokat emlegetett Vízöntő-kor nagy ezoterikus hullámzása azt
jelenti: az emberiség a tudás fájának almáit eszegeti. Mert mindez: tudás.
Mindenben el vannak rejtve az igazság morzsái, ezt tapasztaljuk. Megyünk
valamire vele? Béke van a lelkedben attól, ha Bak vagy és Patkány, ha az
őrangyalod rádkacsint és megsegít téged, hogy sikerüljön a vizsgád, legyen jobb
állásod, új kocsid?

Azért kell hinnünk valamiben, mert a reményt és a békét keressük. Azt az érzést,
hogy a dolgok mélyén rend van, hogy semmi sem történik véletlenül. Hogy nem
hiábavaló a szenvedésünk, van értelme tisztának maradni, van cél, ami felé
tartunk. És legfőképpen: hogy létezik Valaki, aki vigyáz ránk.